cheb i sabbah // krishna lila
Keresem azokat a sajátos szokásaimat - jókat és kényszereseket egyaránt -, amiket megtartottam / felvettem az elmúlt évben, hónapokban. Korábban ezt a listát néhány perc alatt összedobtam volna, most viszont törnöm kell a fejem. A szokások (az én értelmezésemben) azok a tevékenységek, amiket az ember rendszeresen űz, ezáltal elég nagy biztonsággal jellemzik birtokosának érdeklődési területeit, stílusát, kedvtelési formáit és bizonyos tekintetben a személyiségét is. A sorrendiséggel most nem törődöm, a teljesség pedig nem lehet célom - így alakult ki kissé hevenyészett listám.
Túlórázni: Az idei év legmeghatározóbb új szokása. Korábban a munkahelyem inkább hasonlított egy napközire, mint egy gyárra, így nem mondanám, hogy szerves részét képezte életemnek az ott töltött idő és munka. Havonta egyszer adódott komolyabb feladat, de az idő többi részében lógattam a lábam. Mostanra már ott tartunk, hogy nem elég a nyolc óra. Feladat és felelőség dömping van. Értékítéletet erről a helyzetről nehéz megfogalmaznom, mert egyszerre jó érzés egy magasabb pozíció és elismertség, másrészről viszont néha úgy érzem, engem is rövidesen elér a burnout szindróma.
Kávézókba járni: Ez a szokásom már nagyjából 10 éve az egyéniségem szerves részét képezi. Kávézókban találkozom a barátaimmal és egy bögre latte mellett elindul a késő délután, majd egy pohár rosé mellett az este, aminek előre sose tudom, hogy mikor lesz vége. A barátaim személyisége és az ő történeteik, valamint a soha meg nem unható eszmecseréink nélkül biztosan nem lennék az, aki vagyok.
Hétvégén étteremben ebédelni, vacsorázni: Van néhány abszolút, gasztronómiai csoportonként elkülöníthető favorit, ahová betérni kicsit mindig olyan, mintha haza mennék. Ismerem az étlapot, de örülök az újdonságoknak is. Az indiai étteremben a zenét is nagyon szeretem, ha a Tilos rádión bármikor meghallok valami hasonlót, egyből tikka massalat kell ennem.
Utazni: Európa városainak felfedezése turistaként azt jelenti, hogy magamba szívok mindent, amit az adott hely és kultúra adhat. Sok-sok kilométert gyaloglom, mintha lépteimmel akarnám megerősíteni a tényt, hogy ott vagyok. Fényképek százaival igyekszem emlékeinket erősíteni. Kiszakadok a hétköznapokból és egy időtlen univerzumban bandukolok. A balatoni hétvégék szintén a kikapcsolást szolgálják, azzal a lényeges különbséggel, hogy Szárszón otthon vagyok, így ott inkább ÉS-t, IPM-et olvasom, és rengeteget napozom.
Sétálni: Budapesten is szeretek. Nézem a kirakatokat, a fényeket, közben pedig megszabadulok az egész napos nyomástól. Szabadabb vagyok, mikor leveszem a cipőmet.
Családi kapcsolatokat ápolni: Szüleimmel, testvéremmel, nagyszüleimmel törődni, az életüket (ha könnyebbé nem is, de) vidámabbá tenni olyan szokásom, amihez - függetlenül mindentől - egyre inkább ragaszkodom. Szeretek velük itthon is, otthon is találkozni, de a színházlátogatások és az utazások révén mindig szerzünk új, közös élményeket, amikről aztán sokáig, szívesen beszélgetünk.
Olvasni: minden este legalább 10-20 oldalnyi szépirodalmat. Építő szokás, nem szeretnék vele felhagyni sosem.
Szisztematikusan feldolgozni, rendszerezni: Minden dolgot, amit szeretek vagy fontosnak tartok, szeretek rendszerben látni. Így van Excelem a könyveimről, a zenéimről, vannak listáim a megnézett filmekről és a meglátogatott eseményekről, helyekről... Mintha kényszeresen arra készülnék, hogy egy nap törlődik minden az agyamból és legyen miből a morzsákat összeszedegetni.
Körmöt festeni: Nem tudom miért (most), de a körömlakkozás meghatározó szokásommá vált az elmúlt hónapokban. Mintha a színekkel akarnám elmondani, hogy éppen miként érzem magam. Komfortot és nyugalmat hoz, ha tudom, szépen sikerült és az ágyneműt sem festékeztem össze.
Hétköznap reggelente tejeskávét fogyasztani, mellé kettő szál cigarettát elszívni: Enélkül nem tud elindulni a napom. Ha véletlenül kimarad, szinte amnéziás állapotba kerülök. Délután nem pótolható a reggeli, így ezek a napok jórészt a feledés homályába vesznek, űzött vadként rohanok át rajtuk.
Nevetni: Kedvencem a helyzetkomikum, amikor a szereplők nincsenek tisztában azzal, hogy rendkívül szórakoztatóak. (A tiltott gyümölcs esete...) Vallom, hogy nevetés nélkül sok helyzet elviselhetetlen lenne, így én ezzel védekezem és élek túl. Továbbá: a mások iránt érzett szimpátiám jelentős százalékban befolyásolható az egyes emberek társaságában tapasztalt nevetési ráta változásával.
/files/2011/11/02%20-%20violin%20solo.mp3
violin solo
mark ronson presents: rhymefest // a star is born vol.1
Arra a kérdésre nehéz választ találni, hogy miért változott meg a személyisége idős korára. Anya szerint mindig is ilyen volt, csak kötelességet teljesített azzal, hogy felnevelte őket, minket. Én ezt nem tudom elhinni, nem is akarom. Inkább úgy képzelem, hogy a negyven éves egyedüllét mostanra szeretetvámpírrá transzformálta. Az életet jelentő betevőhöz pedig legegyszerűbben a mártírszerep révén tud hozzájutni. Legalább is ő ezt képzeli. Az eredetileg csak időnként felvett szerep mostanra már átvette az uralmat: a régi, az igazi Mama lett a ritka vendég felénk.
A szemműtét elő- és utózöngéi tovább súlyosbították a helyzetet. Nem tud, de sokkal inkább nem akar kimozdulni a huszonpár négyzetméterről. A begubózódás és a magára kényszerített mesterséges magány megteszi a hatását. Néha azon kapom magam, amikor reggel munkába megyek és a villamoson leül velem szembe egy idős hölgy, aki épp a piacról viszi haza a bevásárlást, de nem bírja ki azt a néhány megállót, így már a járművön bele kell, hogy harapjon a péksüteménybe, aminek morzsái szanaszét repülnek, bele az ölembe, szóval amikor keveredik bennem az undor, értetlenség és a sajnálat, mégis azt kívánom, bárcsak a Mama is ezt művelné, mert ez még mindig élet-szerűbb, mint a levegőhöz is csak ablakon keresztül jutás egy saját maga által épített börtönben.
Sokszor hangoztattam már és ezt továbbra is tartom, hogy minőségi hip-hopot hallgatni azért felemelő, mert segít teljesen kiüríteni az agy nyomasztó tartalmát. Egyszerű a trükk: ütemek kellenek, amikre muszáj bólogatni. Szövegek kellenek, amikre jól esik odafigyelni, de nem baj az sem, ha kimarad néhány részlet... És akadnak pillanatok, amikor az arcokról lehet lopni a felszabadult örömöt, amit egy-egy jól sikerült freestyle rím okoz.
Amerikába kellene menni, egy sűrű, füstös chicagoi szórakozóhelyre. De addig is jól esik a Mr. Ronson által összehozott kompániával lazulni, bolondozni. Az igazi party úgyis mindig belül van. Mosolyt - jól - nem lehet hazudni.
Devil's Pie (remix)
nostalgia 77 // the sleepwalking society
Tudod mi történt az éjszaka? Nem, mi történt? Felültél az ágyban és perceken át sikítottál, de úgy, hogy zengett az egész kerület. Most, hogy mondod, mintha én is hallottam volna álmomban egy éles hangot...
Bár ez nem a klasszikus értelemben vett holdkórosság, de nagy valószínűséggel velem sem stimmel minden. Főleg, amikor alszom. Ez az album az alvajárók közösségének/-ről szól, remek ötlet. (Anno a Flunknak is volt egy albuma, amit kizárólag "sleepyheads"-eknek készítettek, de az egy másik történet. Alváshiánytól kókadt bárki lehet.)
A Nostalgia 77 zenével képezi le azt a hangulatot, állapotot, varázslatot, amit szavakkal csak nagyon halványan lehet. Jó hír, hogy nem csak a tematika szuper, a megvalósításkor is minőségi munkát végeztek. A hangszerek változatosak, a dallamok igényesen komponáltak, a vokálok tiszták és bársonyosak, a szövegek elgondolkodtatóak. Van mindenből éppen elég. Teret és időt kap a kibontakozás, az alapoktól történő, klasszikus stílusú építkezés. Nem kell rohanni, egymás után, ideális sorrendben rakódnak össze az alkotóelemek. Ennek köszönhetően a koncepció mellett a szív és a lélek sem hiányzik a kapott eredményből.
Nosztalgiázni jó. Tulajdonképpen úgy teszünk ilyenkor, mintha a múlt még a jelenben is létezne. Megelevenítjük, újraéljük de már azzal a fokozott biztonságérzettel, hogy úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Ami pusztán illúzió, mert valójában sosem tudhatjuk, hogy egy történetnek mikor van vége.
Mindez nem más, mint egy nagy, puha dunyha, ami alá bebújva felmelegítjük testünket-lelkünket, hogy nyugodt, szép álmokkal teljen majd az éjszaka.
suba // tributo
Különbözhetünk abban, ahogy az egyes élethelyzetekhez állunk. Mások lehetünk olyan tekintetben is, ahogy a körülöttünk lévő embereket be/el-fogadjuk. Az önmagunkra adott reflexiónkat tekintve szintén óriási differenciákat állapíthatunk meg. Ugyanakkor mindennek semmi jelentősége nincs, ha megtaláljuk azt a társaságot, ahol mindent kimondhatunk anélkül, hogy mondatainkkal ellenérzést váltanánk ki.
A mókuskerékből egy kurta nap alatt ki lehet szakadni. Kilátás a visegrádi várra, napfény, barátnők. Lányok és egy leendő feleség. Búcsúztatjuk, pedig nem megy sehova. Hegyek, lankák, amerre a szem ellát, csak a beszélgetés parttalan. Hátradőlhetünk, most nem kell sehova rohanni. A délutáni kávé kotyogósban fő, majd ndk-s üvegpoharakban kerül az asztalra. Variációk egy témára.
Olyan gyorsan hétfő lesz. Jó lenne kinyújtani a megnyugtató békességet. Pótszernek választottam ezt az albumot, ami időről-időre képes ellazítani. Suba zseniális muzikalitásához nem fér kétség, nyilván ezt azok a zenészek is így gondolják, akik ezzel az albummal kívántak emléket állítani neki. Hátborzongató belegondolni, hogy ha nem gyulladt volna ki az a bizonyos stúdió, akkor még hány mágikus utazáson vehettünk volna részt Suba jóvoltából. Arról már nem is szólva, hogy ki tudja mennyi Bebel Gilberto-t kaphattunk volna a szerb származású producer remek ízlésének köszönhetően... Latin muzsika, nem a kommersz fogyasztók ízlésére szabva. Jazzes ütemeken jövőbe lépkedés. A halhatatlanság (egyelőre még) nem a fagyasztással, hanem talán az ilyen albumokkal válhat valóra.
lagoa pinheiros
ralph myerz and the jack herren band // special album
Ha egyszer üres lesz a szennyes, új világ kezdődik. Nem lesznek többé magányosan tengődő zoknik a nagy zöld lavórban, és nem lesz kétségbeesett kutatás a reggeli félálomban kitalált, fixen rögzült napi outfit egyetlen eleme után sem. Ebben a világban nem lesznek több napja lejárt ételek a hűtőben, a tökéletes bevásárlólista viszont mindig a kabátzsebben lapul majd. A ropogós környezetem rám is befolyást gyakorolna: többek között azt diktálná, hogy a frufrumat mindig időben vágassam vissza, a manikűrözést pedig helyezzem át a franciaágyból egy olyan helyre, ahová az való. Sok minden észszerűbb lenne, de én minden bizonnyal becsavarodnék. Inkább kerüljek olykor-olykor kínosnak mondható helyzetekbe, mintsem regulázva, folyton csak a külső tökéletességre törekedve kelljen élnem.
Minap beszélgettem valakivel, és el kellett gondolkodnom azon, hogy mi az, ami a saját életem vonatkozásában a legnagyobb értéket képviseli a szememben. Érdekes volt, mert nem is kellett gondolkodnom a válaszon. Az emberi kapcsolataim azok, amiktől különlegesnek érzem magam, és amikre egyúttal igazán büszke vagyok. Sok idő, energia, munka: kristálytiszta viszonyrendszer. Igaz, ezalatt sok száz edényt mosogathattam volna el, és biztos nem maradt volna egyetlen porszem sem az egész lakásban... De mindez mégis kit érdekel, ha kiváló társasággal lehet menni péntek este lánybúcsút szervezni (közben jókat nevetni, csacsogni), szombat délután filmvetítésen részt venni (közösen megélni, utána kielemezni), vasárnap este pedig sportolni (feszültséget oldani és játszani)? Én ez vagyok, ez én vagyok.
Nyugalom, béke és szeretet. Easy listening.
flunk // this is what you get
Gondolkodtam, hogy mivel indítsam a hetet, de hiába turkálok, csak többé-kevésbé depresszív muzsikákat tapogatok a tarsolyomban. Úgy látszik, ez a hétvége megint becsavart egyet. Pedig hétfőnként amúgy is túlélésre játszom, mint sok más pajtásom.
A Főiskola alatt, ha volt egy rossz napom, én ki sem tettem a lábam a 34m2-ből... Egész nap képes voltam felváltva bámulni a színes falakat, a Földhivatalt és az utcán kószáló alakokat. Volt ehhez az állapothoz háttérzene: olykor-olykor áthallatszott az idős szomszéd néni andalító zongorajátéka. Begubóztam, délutánra általában jobb lett. Ha így alakult, akkor lelopóztam a Simplonba és kértem egy caffe lattét. Mire este 10 lett, (általában) hazaengedte a Fiúm a munkamániás tapsoldésénekeld főnöke. Az ölebbel együtt úgy örültem neki, mint gyermek a karácsonyi ajándéknak. Az első percekben (órákban?) még főleg fásult volt és kedvetlen, de aztán szép lassan áthangolódott rám, az otthonra...Látni lehetett, ahogy simulnak a ráncok. Akkoriban én még csak újságból ismertem a stresszt, most pedig ott tartok, hogy az érzelmi analfabéta főnököm lehülyepicsáz, én pedig nem azonnal borítom rá az asztalt.
Volt a Flunk-nak egy száma, ami gyakorlatilag bármikor fel tudott vidítani. Hangulati állapottól függően eltérő dózisra volt belőle szükségem, de a kívánt hatást végül mindig sikerült elérni. Emlékszem annak a tavasznak az illatára, egymás után sokszor...
Ez az album rezignáltabb hangvételű. Északon járunk, kevesebbet süt a Nap. Tudom, hogy nem szabadna, de olyan jól esik benne megmártózni. Minden hanggal mélyebbre ásnak. Kaotikus, delíriumos világ, ahol minden összemosódik. Egy hasadt üvegszilánk, amibe meredve felmerül az a kérdés, hogy: "Ez ÉN vagyok?" Egyik lábbal itt, a másikkal már amott... A legfurcsább, hogy még olyankor is haladok, amikor egy fotelban hunyorogva érzem, hogy I don't want to work on Tuesday, I don't want to work at all...
Rossz napokra csak abban az esetben ajánlom, ha tényleg a végére akarsz járni, és elég erős vagy ahhoz, hogy vissza is gyere. Feloldozásnak ott vannak a karma felvigyázók, ezt megérdemled.
cigarette burns
ayo // billie-eve
Szerelmesnek lenni csudajó. Az érzés önmagában elég ahhoz, hogy egycsapásra minden különlegessé, izgalmassá váljon. Mögöttes, titkos tartalmak, megálmodást sem igénylő boldog pillanatok, amik azonnal valóra válnak. Fokozott érdeklődés a másik nem és a hedonista létforma iránt. Nem lehet elég a jóból, mert kimeríthetetlennek tűnik a forrás, tehát minden kell. Azonnal.
Jönnek a hétköznapok. Csak egy kicsit nem figyelünk oda, máris elillan a varázs. Az első felismerést követő fájdalmas belső konfliktusok és hangos veszekedések után jön, jöhet még rosszabb: az üresség. Talán ezt az állapotot a legnehezebb feldolgozni. Újratölteni vagy kidobni? És főleg: érdemes-e ezen egyáltalán gondolkodni? Ha mágnes, akkor úgysem lehet nemet mondani, ezredik alkalommal sem. Vívódni, azt igen, de nemet mondani fizikai képtelenség.
A cívódások hangulatára viszont érdemes hangsúlyt fektetni, mert sokat segítünk magunknak azzal, ha megőrizzük a szánkban azt az édes ízt... Segítségünkre lehet egy nagy hatásfokkal működő fegyver amit úgy hívnak, melankólia. Bevetéséhez sokféle módszerhez nyúlhatunk. Személyes tapasztalataim szerint legjobb, ha ellenséges támadás helyett kicsit csendben maradunk, becsukjuk a szemünket, és egyszerűen hagyjuk, hogy érezzünk.
Szeretem a hangot, ami felpezsdít, ugyanakkor nyugalommal tölt el. Az érzéseket tisztán és érthetően közvetíti - mit közvetíti? árasztja - . Nincs benne sok furfang, éppen csak annyi, amennyi a báj műkődési mechanizmusához feltétlenül szükséges. Olyan, mintha a kertben, egy függőágyban feküdnék a nyári napon, amikor minden kombinálás nélkül, látszólag magától oldódik meg: pedig csak végre beengedem a természete(s)t.
Gyönyörű a hang, lenyűgöző az őszinteség és az odaadás, szinte szemmel látható a lélek. Kellemes kiegészítés a puha háttér. Ha tudnék imádkozni... de végülis ez mindegy, mert hiszek.
I can't
nouvelle vague // the singers
A hosszú hétvége egy zseniális találmány. Pont annyi idő áll rendelkezésre, hogy kisimuljanak a hétköznapokban összekuszálódott és elhanyagolt dolgok. Például: Már hónapok óta vágytam arra, hogy elmenjek kicsit kényeztetni magam, de mindig sikerült valami időszerűbb tevékenységet találnom, így sosem jutottam el az elképzelt masszőrhöz, vagy akár Visegrádra, az abszolút favorit wellness központba.
Mikor vasárnap felébredtem, és rájöttem arra, hogy még két nap freeride, úgy éreztem, hogy időmilliomos vagyok. Ugyanakkor képes voltam lehántolni a berögződéseimet, amelyek (többek között) a megszokott, bevált helyekkel összefüggésben kapaszkodnak belém... Eljutottam tehát a Lukácsba, amitől pontosan 14 percre lakom, gyalog, és ahol röpke három óra alatt valósággal újjászülettem. Amint letakarom a régebben felfedezett kincseket, új kedvencek bukkannak fel, ráadásul az orrom elől. A felfedezés izgalmas, az viszont leírhatatlan, amikor visszatalálok azokhoz, amik/akik már a részemmé váltak.
A Nouvelle Vague időről-időre, mint egy jelenés tűnik fel az életemben. Most éppen az énekesek "örömlemeze" az, ami miatt újracsatlakozunk. Klassz, hogy mindegyik énekes a saját egyéniségéhez, stílusához illő dalt énekli, és mégis, az egészet simogatja, mint egy könnyű tavaszi fuvallat, a jól ismert Nouvelle Vague-érzés. Koncepció, ami attól működik, hogy őszinte és hogy tele van érzésekkel. Csoda, mert illékonnyá lesz, ami fáj. Egy nap, amikor az álomban ébredsz. Ott, ahol minden megtörténik, mégsincs semminek súlya, ahol végre kielégül a valóságból való kiválás vágya. Egyszerre véges és végtelen, mint a Gábriel harsonája.
Hátul állok, a sarokban... Mire kinyitom a szemem, Marie és Mélanie táncolnak, körbe-körbe, az emberek bámulják őket, ők pedig egymás szemébe néznek, nevetnek, közben pedig pörögnek, és pörögnek...
peut-etre pas
little miss sunshine
Szépségverseny. A csúnyácska, ámde szeretnivaló kicsi lány elhiszi, hogy ott a helye a rózsaszínben úszó, mini amerikai álomban. A drogger nagybácsi tréningezi a hatalmas társadalmi presztízzsel bíró eseményre, a nagytesó egy szót sem szól, és az egész család flúgos, tehát semmi és senki sem úgy alakul, ahogy a sablonok szerint kellene... A nagy napon, a csilivili szállodában, a sok sütibaba, agyonsminkelt lány illeget, míg a főszereplő kislány produkciója botrányba fullad, de mégis ő nyeri a valódi fődíjat: az egész család felszalad mellé a kifutóra, és vállalják önmagukat, egymásért.
Keret a palatető és a fagerendák. Háttér a domboldal. Állnak egymásba kapaszkodva, velük szemben a tömeg és a rengeteg virág. Előttük egy nagy asztal, rajta a hófehér doboz. Halász Judit után nem sokkal a pap szól és szenteltvízzel locsol. Könnypatakok csordogálnak.
Akkor született, amikor az unokahúgom. Gyönyörű és ártatlan kisbabaként látta meg a napvilágot, akárcsak a legtöbb újszülött. A doktor mondta, hogy komoly baj van. Születési rendellenesség (vagy műhiba), és nem lesz sajnos soha olyan, mint a többi, egészséges gyermek... A csecsemőhalál valószínűsége - az orvos prognózisa szerint - rendkívül magas. A szülők dacoltak: nem az orvossal és a tudománnyal, hanem a kislányukkal foglalkoztak. Hittek abban, hogy ez lehet másképp is, nem fogadták el a szülőszobában kimondott halálos ítéletet.
Teltek-múltak az évek és a kislánynak nem sikerült megtanulnia ülni, járni, beszélni, írni-olvasni (most lenne óvodás, most menne iskolába, most kezdené a gimnáziumot...), viszont volt, amit nagyon tudott: mosolyogni. Ez a mosoly biztosan varázserővel bírt, máskülönben nem lehetett volna az, hogy a sok kórházba járás, terápia és fárasztó küzdelem ellenére is őszinte vidámság és szeretet lengte be a kis család otthonát.
A kislánynak volt egy kulcsa, amivel megnyitotta a szíveket. 19 évet élt, ami alatt megtanította a családját és a körülötte lévő emberek olyan dolgokra, amikhez csak kiválasztott emberek juthatnak hozzá. A szülei igazán büszkék lehetnek rá, mert nem más, hanem különleges volt ő.
Egyszer (úgy tíz évvel ezelőtt), amikor Pestre került kórházba, és mentünk hozzá látogatóba Anya mondta, hogy vigyem be neki a kórházba a felhúzhatós elefántot, mert annak olyan kedves a dallama. Nem volt más választásom, bepakoltam a táskámba gyerekkorom egyik legkedvesebb játékát. Egész úton lopva nézegettem (pedig már kiskamasz voltam) és tudtam, hogy ebből a táskából bizony elő sem fog kerülni az én elefántom. Képtelen vagyok tőle megválni, és különben is, ami az enyém az az enyém, miért kellene odaajándékoznom bárki másnak? Biztos van neki is éppen elég játéka.
Amikor beléptem a kórházi szobába alig bírtam nyelni. Festék- és higítószagtól bűzlött az egész kórterem, ahol gyerekeket gyógyítottak. A kislány ágya mellett az anyukája ült, széles mosollyal, meleg öleléssel fogadott minket. A kislány viszont vigasztalhatatlanul sírt és nyögdécselt, nagy fájdalmai lehettek, csak nem tudta elmondani, hogy hol fáj annyira nagyon. Még le sem ültem, de elővettem az elefántot. Felhúztam, a dallam elindult. A kislány ránézett, az arca felragyogott, nem sírt már, a szeme csillogott. Nem sokkal később már suttogva kellett beszélnünk, mert elaludt. Most, mint akkor, arra gondolok, hogy bárcsak hosszú, nyugodt és szép lenne az álma...
zoohacker remake orchestra ft. fábián juli
Van a bejárati ajtónk előtt egy fa tárolószekrény. Időről-időre lehúzom az ajtaját és belekukkantok. Adásnapokon nagyobb valószínűséggel, de néha teljesen váratlanul találok benne különféle dolgokat. Legtöbbször házi készítésű, meleg ebéd vár műanyag dobozokban ("sokáig azt hittem, hogy édesapád csokoládét hoz neked"), de előfordult már a polcon tojás, liszt, olívaolaj, lekvár, kenyér, sőt! Legutóbb három fokhagyma nézett velem szembe a rituális feltárást követően. Ugyanakkor a polc nem korlátozódik élelmiszerekre: rendszeres vendég ott egy fekete mobil winchester, olykor pedig könyvtárból kihozott, wish listen szereplő könyvek tornyosulnak a mágikus szekrényben. Ugyan már évek óta van ez a játék, de nem tudok ráunni. Töretlen izgalommal és érdeklődéssel húzom le minden alkalommal a tárolószekrény megfelelő ajtaját... Valahogy más lesz a dolgok értéke és súlya attól, hogy onnan kerülnek bele az életünk körforgásába.
Van egy email fiókom, amit még ennek a blognak az indulásakor hoztam létre. Már nem napi rutin megnézni benne a leveleket, de hetente azért még mindig megteszem. Néha csalódom, mert semmi személyes nem érkezik, máskor viszont értékes meglepetésekre bukkanok. Néhány kedves Feladó olyan ínyemre (de még inkább fülemre és kedvemre) való nyalánkságokat csempész virtuális szekrényembe, amiktől rendszerint elolvadok. Amellett, hogy lenyűgöz a személyem felé tanúsított kedvesség és figyelmesség, a ló fogától lesz teljes az örömöm és az elégedettségem.
Zoohackert a The Lushlife Projectből ismerhetjük első (de nem utolsó) sorban. Legfrissebb munkájában Fábián Julival hozott össze egy igen dicséretes koprodukciót. A Zoohacker Remake Orchestra - ahogy azt már a neve is sugallja - egy újrakomponálásra szakosodott projekt. Máshonnan, de még inkább máshogy ismert dalokat definiál újra olyannyira, hogy egy-egy szöveg/dallam-foszlány van csak segítségünkre, ha az eredetit keressük az új ruhát öltött darabokban. A stílus, a hangulat, és az egész hangzásvilág teljes metamorfózison megy keresztül a második apuka varázsoló keze és fantáziája nyomán... A kreativitásnak jut a legnagyobb szerep: nincsenek - elvileg - korlátok, ugyanakkor nehéz lehet az átdolgozás során teljesen elvonatkoztatni az eredeti dallamoktól, levetkőzni minden klisét és adni az alapanyagnak egy teljesen új stílust, vagy még inkább egy új életet.
Az albumot hallgatva megállapíthatjuk, hogy Zoohackernek mindez nagyon jól megy: intelligens jókedvet gerjesztő illatos és könnyű hangulat, műfajok ízléses, eredeti kombinálása, remek zenészek és egy gyönyörű hang... Amikor először hallgattam a lemezt, komolyan el kellett beszélgetnem magammal arról, hogy a hangszóróból nem Alice Russell, hanem Fábián Juli szól. Minél többször hallgatom meg a lemezt, annál több árnyalatát veszem észre Juli különféle tónusainak. Remekül bánik a hangjával, de ez még nem lenne elég: az éneklése olyan harmóniát és érzelemvilágot közvetít, amitől minden igazivá válik. Az énekesnő benne él a dalokban és tehetségével megkoronázza a mesteri alapanyagot.
Az olyan "remake" műfajnak, vagy inkább megközelítésmódnak, ami egy meghatározható ízléskörbe tartozik (értsd: nem a tücc-tücc és/vagy bugyuta feldolgozásokra gondolok), nincs túl nagy hagyománya kicsiny hazánkban, de nemzetközi berkekben nagy siker koronázza az ilyen jellegű, valóban igényes és átütő törekvéseket (ld. Nouvelle Vague). Én szívből kívánom a ZRO-nak és Julinak, hogy ők is megkapják remek munkájukért, ami jár...
nouvelle vague // couleurs sur paris
Mindig szeretem kimondani, amit gondolok. Főleg a másik szemébe. Elmondani - persze stílussal és ésszel -, hogy mi jár a fejemben. Néha ez kellemetlen lehet, máskor pedig jó, és nem azért, mert dúlok-fúlok, vagy mert hízelgek: lehet hideg, vagy meleg, de biztos, hogy legbelülről, tartalmi filterezés nélkül érkeznek érzéseim és gondolataim a külvilágra. Ezzel a mentalitással alapvetően megtisztelek minden körülöttem bolyongó élőlényt. Itt nem csak a tiszteletről van szó, vannak emögött annál önzőbb motívumok: csak erőfeszítések árán, fogcsikorgatva tudok másképp viselkedni, és macska kényelmességű emberként nagy szükségben vetemedem arra, hogy ilyesmire pazaroljam, magam.
Nekem nincs kellemesebb annál, amikor nem kellenek ezek a szavak. Se. Elég a puszta jelenlét és egy-egy pillantás ahhoz, hogy tudjam, jó helyen, jó társsal vagyok. Amikor képesek vagyunk így érezni egymást, a hangulatot és a jelent. Régebben - úgy érzem - sokkal több ilyen helyzet adódott nekem. Fent ücsörögtünk a padláson, hallgattuk a cd-s hifimből Nouvelle Vague első albumát, cigarettáztunk, boroztunk, énekeltünk, nevettünk... Néha sokan voltunk, sokszor csak ketten. Az esetleges konfliktusok egy váratlan látogatással és egy üveg borral rendeződtek. Tudta, hogy ott leszek, és én is tudtam, hogy egyszer jönni fog. Nem számított, hogy mikor jön és hogy miért pont akkor, és főleg, hogy mit fog mondani. Elég volt a közös hullám ahhoz, hogy a dolgok kisimuljanak.
Eltelt pár év, kevesebb az egyértelműség. Sokszor túlbonyolítom, néha túlságosan irányítom az eseményeket körülöttem. De vannak napok, amikor mintha villám csapna belém és újra az áramlat részévé válok... Azé, amelyiknek tizenévesen teljes valómat nap, mint nap adtam. Ez a Nouvelle Vague album visszalopja pillanatok alatt a hangulatot - és még védekezni sem tudok. Lelassulok, bazsalygok. Nem fogom énekelni az összes dalt by heart, mint az első albumot, mai napig, de jó érzés, hogy most is van új a nap alatt, tőlük, és lehet mihez nyúlni, ha valami más kell. Valami olyan matéria, ami jobban passzol az ízlésemhez, és ahhoz, ahogy most szűrök, tisztítok. Mintha ugyanazokat hagynánk el, mintha hasonló tájat néznénk...
Mert persze, hogy ők is változtak. A hangzásvilág kissé csendesebb, lágyabb lett... Már nem annyira a slágeresség a fő irány, sokkal inkább a koncepció az, ami mellett szépen, akkurátusan húzzák meg az esztétikai vonalat. A sok énekes egyénisége, bűbájos vagy éppen érdekes hangja színezi egyre a képet, ami fizikailag (és talán a fejemben is) Párizsban koncentrálódik, teljesedik ki. A varázslatos francia nyelvtől lesz igazán autentikus hangulat, amiben az a szép, hogy nem kell mindent érteni ahhoz, hogy tökéletesen tudjuk, hogy miről/mire van szó... És hogy innen hova tovább?
Mindemellé, vagyis inkább mindebbe van helye egy spanyol ajkú lány dalának, ami egyszerre bús-melankolikus és tüzesen szenvedélyes... Mint amikor a hideg tej elválik a forró kávétól, mégis együtt alkotnak tökéletes élvezeti egységet.
Folytonos az öröm, miközben új lapokra, dalokra térek, mert igazán nem lep meg semmi, de a megújulás és a fejlődés különös boldogsággal tölt el. A kifinomultság magasabb szintjén játszanak már és mégis érzem a régi bizsergést. Ha van még tudat, akkor kívánom: illatozzon ez, ameddig csak lehet. Vagy: Tartson örökké.
Bobó, harmincnégy lettél. Én azt mondom Neked: Csuda egy világ ez. Élj meg mindent.
john legend & the roots // wake up
Ma takarítottam el a karácsony utolsó mementóit a lakásból (90% tűlevél, 5% kevésbé preferált ajándék, 5% elfelejtett darabok) és arra jutottam, hogy ez eléggé ciki január végén... Sőt, egy olyan albumon járt mindeközben az agyam, amin gyakorlatilag csak karácsony tematikában íródott dalok találhatóak. Úgyhogy elhatároztam, hogy ezt a lemezt nem erőltetem ajánló terén - legyen mit elpuffantani egy év múlva -.
Viszont nagyon úgy tűnik, hogy ma már nem tudok a bárgyú szeretet flesstől tisztes távolságra elmozdulni, így maradt John Legend & The Roots koprodukciós albuma, ami érzelem- és hangulatvilágát tekintve már majdhogynem szirupos, ennek ellenére (vagy éppen ezért) az ilyen napokon kifejezetten élvezhető matéria.
Minden mókát félretéve első körben tényleg megdöbbentett ez a lemez. Annyira tele van reménnyel és pozitív üzenettel, hogy néha túl is csordul. Olyan, mintha egy musicalt néznék/hallgatnék, mert sok a történet és talán még több a mese. Lenyűgözően közvetlenül és egyértelműen szól minden hang, mintha ott ülhetnék az első sorban, szem kontaktussal bevonva... Mintha érteném, hogy mit jelent az, hogy Amerika, vagy akár a West Side Story...
Nehéz tehát markáns véleményt alkotni arról, hogy mennyire sikeres a hangnem-választás, de kimozdulni a szokásosból sosem lehet teljesen ártalmas, és ezt most is kijelenthetem.
Nem lennék meglepve, ha az lett volna a Művészek célja ezzel a lemezzel, hogy legyen a világon minden szívben boldogság és béke... Take it easy, nem szabad sokáig bánkódni, mert belül végig tudod, hogy bármi is történik, azért a happy end jár Neked. Milyen kedves feltételezés és micsoda öröm lenne, ha ez a valóságban is működhetne... Most van az, hogy irigylem az idealistákat!?
Bár én nem panaszkodhatom eddig a Sorsra, mert ha boldogságról és szerencséről volt szó, velem nem (volt) szűkmarkú, de... Lehet, hogy minden jót, ami van az életemben azért látok szépnek, mert voltak csalódások, pofonok és hazugságok, amiket ugyanúgy megéltem, és a kontraszt segít abban, hogy lássam az igazi örömöt... Vagyis: én nem hiszek abban, hogy elég (jó) lehet csak a napos oldal.
Romantikus, andalgós, szerelmeskedős, lelkesítő, erős és kedves, de az a sok bármi hiányzik nekem erről az albumról, amitől katartikus (is) lenne.
groove armada // white light
Egész hosszú okfejtést sikerült legyártanom az elmúlt néhány órában a kárieremmel kapcsolatosan, és mindezt pusztán azért, mert megláttam, hogy jelen album első számának címe megegyezik az egyetlen külföldi alvállalkozónk székhelyével... Warsaw, elutaltuk már az aktuálisan járó eurót!? Remélem, hogy igen.
A Groove Armada nekem olyan felemás barát. Van egy-két száma, amit kifejezetten kedvelek, de a populárisabb mivolta miatt teszek mögé mégis egy kérdőjelet. Kétségtelen, hogy kellemes történetek tolulnak a fejembe ha a munkásságukról hallok/írok. Pl. annak idején nagyon tudtunk örülni, amikor hajnalban felcsendült a My Friend a Morrison's-ban (hogyhogy melyikben? akkor még csak egy volt), vagy amikor jöttünk vissza a szitibe VOLTról és a kocsiban egész úton a Loveboxot hallgattuk, hogy ne aludjunk el... Nem folytatom: ezek a megtörtént esetek bájos mivoltukkal ellehetetlenítik azt, hogy kijelentsem: a Groove Armada nekem Siófok. Segít a helyzetet megoldani, hogy a White light borít az eddig domináló trendeken.
Ami a hangzásvilágot illeti: Maradt a minimalizmus és az egyszerű dallamrészletek szeretete, de a színtér időközben átváltozott űrbéli diszkóra. Robotokkal lejtjük a táncot, amihez éteri (és nem éttermi) zene dukál. Ennek megfelelően finomítottak, újrahangoltak, csupaszítottak és a végeredmény az lett, hogy néha már rájuk se ismerek. Máskor pedig azt hiszem, hogy az ABBA 21. századi reinkarnációjával van dolgom.
Ami biztos: a White light a jövőben játszódik, én pedig lézerpisztollyal lövök mindenre, amit a hőérzékelős szemem ellenségesnek érzékel. Futurisztikus élményanyag, lehet próbálgatni a szánk ízéhez!
hooverphonic // the night before
Anger never dies, it's part of life, it's part of you... Ezzel kezdődik a kedvenc belga együttesem legfrissebb albuma. Sokféle tálalásban el tudom - magamtól - képzelni ezt a mondatot, ők viszont képesek arra, hogy olyan atmoszférát teremtsenek még az efajta kijelentések köré is, hogy gyakorlatilag bármiről elhiszem, hogy meg tud puhulni anélkül, hogy a súlyát vesztené... Ebben rejlik a varázsuk, emiatt érzem, hogy otthon vagyok, amikor őket hallgatom.
Ha otthon vagyok, ismerős dolgokkal találom folyton szembe magam. A rendetlen asztalom, a ledobott törölköző, a bevetetlen ágy - mind megnyugvással töltenek el. Tudom, hogy ezek a képek a részem kivetülései és nagy ritkán tudok csak ilyesmi miatt bosszankodni. Hasonló a helyzet a belső otthonommal: ha karcol és tud fájni, nem restellek szomorkodni... mert az érzés az enyém, és legalább tudom róla, hogy igazi. Vagyok.
Persze időközben elmaradoznak dolgok (pl. a Hooverphonicból Geike Arnaert), de néha majdnem olyan jó a sűrített, mint a sima. Noemie Wolfs lett a fiúk cukorpótlója, és jól választottak. Még ha nem is olyan fátyolosan átütő, mint Geike hangja, attól még harmonizál szépen.. Ha pedig nem kóstoltuk volna soha az igazit, lehet, hogy azt gondolnánk, hogy nem is létezhet a Canderelnél jobb.
Engem boldogsággal tölt el, hogy elbúvárkodtak a gyökerekhez, és felfedezték újra, hogy mitől különleges az, amit/ahogy ők játszanak. A mélység láthatatlan, ámde pengeéles foga aprólékosan csiszolta saját, egyszeri formájukba az egyértelműségeket: mi pedig felszínre bukkanásukat követően tisztább-ban/nak látjuk őket, mint valaha...
Tudjuk mindannyian, de néha rá is kell eszmélni, hogy mindenhol jó, de a legjobb ahol azok vannak, akiktől otthon lesz a falak között.
norah jones // ... featuring
Az a találkozó tud igazán tökéletes lenni, ami nem igényel szervezést. Tegnap esett meg velem, hogy 6 körül léptem ki az irodaház ajtaján (igen, túlóráztam), az orromat azonnal megcsípte a hideg, de mégis valahogy jól esett... Aztán láttam, hogy közeledik a villamos, úgyhogy futottam egy pár métert a síneken, hogy éppen elérjem. Elzötyögtem a szokásos útvonalon - a megállókat már csukott szemmel is képes vagyok megkülönböztetni - majd leszálltam a végállomáson, ahol bedobtam a postaládába a rám bízott számlákat (állítom, a postakész boríték volt 2010 hazai találmánya, idén szintén megédesíti az életem), majd rövid gondolkodás után a metróval való közlekedés mellett döntök (ebből látszik, hogy nincs nyár, különben egy megálló nem megálló, jól esik a séta).
A szerelvény akkor érkezik a megállóba, amikor fél kézzel még a zsebembe kutatok a bérletem után... Szerencsémre gyorsan megtalálom, így csak egy kicsit kell kilépnem ahhoz, hogy be tudjak ugorni a legelső kocsiba, a hangjelzés megszólalása után. Alighogy becsukódik az ajtó "underground" üzemmódra váltok, nem hallok és nem látok semmit, legalábbis minden erőmmel erre törekszem. A telefonomat céltalanul nyomkodom, amikor egy ismerős hangra leszek figyelmes, közvetlen közelről.
El kezdem pásztázni a terepet, és ott van Boo, aki nem változott semmit (kislány, hiába vagy közelebb a harminchoz, még mindig van, hogy nem néznek nagykorúnak...) az elmúlt néhány évben, amióta nem találkoztunk. Odalépek hozzá és egy cuppanós puszit nyomok az arcára, de ő még nem ismer meg - a fejemet elrejti a szőrmókos usánka -, talán csak érez...
A mozgólépcsőn felfelé haladva dobom be az ötletet, hogy igyunk valamit, hamár ilyen tökéletesen szervezett nekünk az élet... Boo nem tiltakozik. Már nem is jut eszembe más a Nyugati környékén, csak a WB, úgyhogy elfoglaljuk magunknak az utolsó szabad asztalt, hogy részt vegyünk a következő néhány órás időrepítésben. Emlékek és aktualitások: megegyezünk szép lassan mindenben, legyen az lakás, vagy fiú topik. Folyik az idő, késő este lesz. Amikor elbúcsúzunk tudom, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: az sem számít, ha évek telnek el a következő hasonló estéig, mert meg van hozzá a varázstű, amivel összefűzzük az út közben gyűjtött, szanaszét hagyott szemeket.
Norah Jones tökéletesen megszervezte a lemezén történő találkozót és a társaság megválasztása terén sem követett el túl nagy hibát, de véleményem szerint ez a lemez nem lett több kellemes lötyögésnél. Opcionális háttérduruzsolás például a fent leírt történethez. Vagy a tiédhez.
soon the new day (ft.talib kweli)
belleruche // 270 stories
Már a Fuzz face alatt (ami történetesen az album legelső száma) tudtam, hogy ez a lemez nekem való. Kathrin deBoer hangja önmagában is lehetne garancia erre a tényre, de itt ennél - szerencsére - többről lesz szó.
A srácok a Turntable Soul Music c. első nagylemezük óta ott vannak a "szeret" listámon, és már nagyon vártam, hogy előrukkoljanak valami friss anyaggal. (A The Express sem volt rossz 2008-ban, de valahogy nekem elmaradt az elsőtől. Benne ragadt a spiritusz.)
A 270 stories borítóján grafikusi szempontból szerintem nem lehet túl sok kivetni valót találni, de amit ábrázol, az nekem, mint gyakorló madárfóbnak maga a horror. Na de ha valamire egyszer rástartoltam nehéz elvenni a kedvem, úgyhogy természetesen amellett döntöttem, hogy ismerkedjünk meg közelebbről azzal a 270 történettel...
A legtöbb történetnek sajátossága, hogy azon áll vagy bukik a népszerűsége, hogy tálalója (aki nem egyszer egyben burkolt vagy felvállalt kitalálója is) milyen módon teríti az adott tartalmat alkalmi hallgatósága elé. Ez mindig egy egyszeri performansz: ha sikeres a műsor, akkor hajlandóak vagyunk bármikor újra meghallgatni ugyanazt, ha viszont kudarc, akkor a tartalom sem fog agytekervényeinkben sok ideig megmaradni. Éppen ezért irigylésre méltóak azok az emberek, akik még a (tartalmat tekintve) gyengébb történeteket is képesek úgy elmesélni, hogy lebilincselve figyeli őket mindenki. Ez egy olyan hétköznapi mesterség, ami alapvetően nem tűnik túl bonyolultnak, de professzionális szinten nagyon kevesen képesek űzni.
Bár lehet, hogy sokan nem értetek velem egyet, de ha zenéről van szó, akkor én a "forma elsődlegessége a tartalommal szemben" elvnek vagyok a híve - az ismerkedési fázisban legalábbis mindenképp. Az ütemek, a dallamok mozgatnak meg, vagy hagynak hidegen... és ha az utóbbi történik, akkor nagyon kevés esélye marad a puszta szövegnek, hogy lehengereljen.
A Belleruche szurkolóknak most jó hírem van: jelen album esetében elképesztően izgalmas tálalással és mesteri szövegeléssel találkozunk. A 270 stories az elejétől a végéig alaposan fel van töltve ötlettel, lendülettel, érzéssel, mondanivalóval... Mindezt pedig olyan zenészek közvetítik részünkre, akik (véleményem szerint) ebben a lemezben értek be igazán erre a nem könnyű szerepre. Így születhetett egy olyan feszes vonalvezetésű mű, aminek lenyűgöző mivolta még a sokat hallott fülek számára sem hagyható figyelmen / lejátszón kívül.
Az albumot hallgatva eszembe jut a régi Morcheeba, vagy a Massive Attack és gondolkodom, hogy miért pont ők, mert a trip-hop stílusjegyek önmagukban ehhez az asszociációhoz bizony, kevesek lennének. Ami az alapot hozza, az a szikra (tudod, az a semmiségnek tűnő adalék, ami mindennek a sorsát determinálja) és a hangok lélekben fogantatása, majd onnan egyenes úton történő kiárasztása...
Minden elismerésem, én ezt az albumot ötcsillagosra értékelem!
fuzz face
sia // we are born
A történet folytatódik. Velem és Sia-val. Mert nem lehet csak úgy megfeledkezni egymásról. Sok csacsiságon fel tudom húzni az orromat, de eddig még mindig a happy end volt, ami várt, ha visszanéztem végre a valóságba... Elméletben ezt bármikor megtehetném, csak néha begörcsöl a nyakam. Van olyan, hogy álmomban rándul meg, és reggel veszem észre, hogy nem tud természetes módon mozogni a fejem. A másik eset, hogy nyújtózkodás közben pattan ki egy ideg vagy ehhez hasonló- ilyenkor azonnali éles fájdalom hasít belém, és tudom, hogy a következő napokban is ott felejtődik rajtam a rossz mozdulat árnyéka, bár se röntgen, se MRI nem mutatja...
Sia diszkóba visz a We are born hullámain. Klasszikus, lötyögős ütemek - állok a sarokban medence szélén, szürcsölöm a limonádát. Körbe nézek: mindenki felszabadultan szórakozik, egyénenként különböző összetételben izzadtság, parfüm és klóros víz keveredik össze a pólókon. Bámulom a mozikészen kapott, mégis valós látványt, és közben azon töprengek csendesen, hogy miért én vagyok mindig az, aki még az ehhez hasonló, rózsaszín helyzetekben is gondolkodik valamin. Szeretném, ha valaki magával rántana ebbe a bájos őrületbe, szeretnék közéjük tartozni, velük játszani és nem csak a látszatnak..
Sia rámkacsint, történik valami: Világmegváltásra törő amazonokkal és céltudatos macsókkal való beszélgetés helyett kiüresedett, így pillekönnyű testtel most inkább csak: nevetek.
Új időszámítás kezdődik. Eddig, vagyis inkább régen egymás könnyeibe és súlyos gondolataiba fulladtunk, most pedig még csak nem is fohászkodunk... Egyszerűen csak élünk aszerint, ahogy az magától érezhető, természetes. Könnyen folyik át rajtam a levegő.
the good, the bad & the queen // the good, the bad & the queen
Szeretem az őszt, ami fátyolon átszűrődő napsugarakkal simogat. Minden alkalommal, amikor kifelé bambulnék, megütközöm azon, hogy a fa, ami szinte belóg a dolgozó szobába, micsoda elképesztő színekben pompázik. Minden nap többször megnézem, és árnyalatonként követem, hogy lesz sötétzöldből chartreuse likőr, majd teljesen sárga. Elámulok az élénkségen és az élességen is (utóbbit annak köszönhetem, hogy hosszú idő után szakszerűen ablakot mostam). Mostanában nem csalódom, magamban.
Szeretem, amikor elkap egy hangulat és addig merülök benne észrevétlenül, amíg a fejbúbomig ér. Szokott ez történni olyankor, mikor a barátnőmmel órákig pletykálunk telefonon és/vagy kávék, borok mellett, vagy amikor érdekes a napi munkám, és el is felejtem, hogy termelek... És az sem titok, hogy néha hajnalig nem alszom a túlzott betűszerelem és a nagyszerű íróknak köszönhetően...
... Aztán ott vannak a végtelen reggelek, amikor a hálószobában minden friss alvásszagú-álomszerű, és mindent elönt az új nap varázsa, hogy bármit elölről kezdhetünk. Szélesre tárom a karom, és takarón keresztül ölelem.
Szeretem ezt az albumot, mert van egy külön világa, amiben minden érzésnek van helye. Szeretem, hogy a dalokhoz tökéletesen passzol az énekes hangja. Az egész lemezt átitatja egy olyasfajta egészséges szomorúság, amit akkor érzel, amikor egy törtpillanatig nem gondolsz semmire.
Jó, hogy nyikorog a hinta, jó, hogy van videójátékos folklór, de a legjobb az, hogy mesterfokon tudják a különleges fűszerek arányát és a helyes adagolási sorrendet is. Az emlékek a jelen mozaikjai, nincs nosztalgiába fulladás, se totális ignorálás. Építkezés van. Az érzések, amiket gyűjtünk, rétegeződnek: mi döntjük el, hogy hol landol a repülő, hogy meddig időzünk, és hogy hol vagyunk végülis otthon.
history song
common // universal mind control
"Vigyázz, mit kívánsz!" - mondja a közhely, de miért is? A tudatalatti olyan dolgokra képes, amiket csak elképzelni tudunk.. Ezeknek az ártalmatlan kis gondolati játékoknak azonban meg van az ára: a valóság kihívó, és meg van az a tulajdonsága, hogy nem lehet olyan könnyen elterelni róla a figyelmet. Szembe kell nézni vele és valamit tenni, a valós téteket rakosgatni, de általában nincs re-buy...
Megnyugtató, hogy van másik út a tudatalattinkkal való harcolásra. Ennek az alapja, hogy azt gondoljuk, általában megoldódnak maguktól a dolgok, és csak azt nevezzük nehézségnek, amire ez a tétel nem teljesül. Egyszerűnek hangzik, holott talán nehezebb, mintha némi hezitálás ugyan, de betolnánk az összes zsetonunkat. Ehhez az alternatívához komoly agykontroll szükséges. El kell érni, hogy leperegjen mindaz, aminek nem szabad(na) megtapadnia csökönyös kis tekervényeink hálójában.
Egyik hosszú nap után, mikor tele volt a fejem az üres szólamokkal és nagyon komoly emberek súlyos szavaival, felszálltam a villamosra, és szóltam az ipodomnak, hogy duruzsolja nekem a hanganyagot, randomra. Egymás után jöttek a dalok, mint ismeretlen ismerősök. Szép lassan eszembe jutott, ahogy bólogattunk a Kultiban, vagy a Süsiben.. Olyanok voltak azok a partyk, mint egy végtelenített ciklus. Megállt az idő, és csak az a pillanat létezett. Persze másnapra elmúlt a varázs, de még így is megérte.
Common dalai jöhetnek, ha boldog vagyok és akkor is, ha éppen feledni szeretnék.. És ez benne a nagyszerű. Arra tudom használni, amire éppen szeretném. Olyan alaposan radíroznak, hogy amikor leszállok, már magam vagyok újra.
Én buta, a nagy káoszban majdnem elfelejtettem, hogy miért szeretem annyira az igényes hip-hop zenét.
air // love 2
Az elkezdésnél csak egy dolog lehet nehezebb: az újrakezdés. Az elvárások, amikkel szembe kell nézni fojtó görcsként blokkolják mindazt, ami egykor a természet törvényeinek engedelmeskedve szakadt ki, majd öltötte fel a rá szabott, világ számára is értelmezhető testet.
Könnyedén venni és kikacagni a saját korlátokat és A mások butaságait, a felgyülemlett mérget egyetlen karcsapással szétoszlatni... Mediterrán barátaink mentalitása első blikkre egyszerűnek és szimpatikusnak tűnik, de amikor magamévá próbálom tenni szembesülök azzal, hogy közel sem olyan magától értetődően működik, mint ahogy én azt naivan gondoltam.
Ott ülök a sarokban, az arcom sápadt, a szemeim halványan néznek ki a mélyülő árokból. A félhomály már jórészt bekebelezett. Remetelétbe kívánok menekülni, holott a nagy harcot, magammal, most is egyedül vívom.
Taktikákat próbálok ki: nem veszek róla tudomást, lejátszom, eldadogom, kedveskedem. Néha csak hűvösen bámulom. Sajnos egyik sem elég, jó. Bevetem hát az egyik közelmúltban látott trükköt, amihez nagy reményeket fűzök. Ha George Clooney el tudott utazni bárhova, akkor talán nekem is sikerülni fog.
Az utazással járó valamennyi stressztől megkímélhetjük magunkat: nem kell a főnöknél szabadságért kuncsorogni, konkrét úti célt választani, repülőjegyet venni, szállást foglalni, devizát váltani... Nekünk csak a szemünket kell becsukni, a többiről a képzeletünk gondoskodik.
All I need is LOVE... LOVE is all I need.
update: július elsején a VOLTon, élőben...
